Vajon hogyan tanulunk? Egyáltalán mi az, ami tanul bennünk? A fejünk, az agyunk, a lelkünk, netán a sejtjeink? A szürkeállomány határozza meg a tudásunk mértékét, a koponyánk mérete vagy valami más?

Az iskolában a tudásért tanulunk, amiről később majd elmondhatjuk, hogy tudjuk. De jól van ez így? Miért tanuljuk azt, amit; és az egyik tantárgyat miért könnyebben és a másikat miért nehezebben? Bármelyik kérdést kezdjük feszegetni, mindegyik elvezet bennünket oda, hogy felismerjük: alig tudunk valamit arról, hogyan működik a saját testünk és annak energetikai rendszere a tanulás folyamatában.

Megfigyeltem, hogy az ember képes arra, hogy tudjon olyat, amit nem tanult iskolában, vagy nincs róla emlékképe ebből az életéből. Erre mondják, hogy sejtemlékezik, mivel a sejtjeink információt hordoznak és egy kellő tisztaságú szervezet már képes ezt „hallani”. Ilyen például minden kis gyermek, aki néhány éves korában olyat csinál - pl. idegen nyelven beszél vagy tökéletesen zenél egy hangszeren stb. -, amiről a szülei is tudják, hogy lehetetlen lett volna ilyen szinten megtanulnia, hiszen olyan fiatal még csemetéjük. A sejtjeink, a genetikánk nagy úr, hatalmas kincs, amire oda kell figyelni!

Megfigyeltem azt is, hogy néha olyan dolgot tud az ember, amely tudás sem nem a sejtemlékeiben van, sem nem tanulta iskolában. Az ilyet akkor érhetjük tetten, amikor egy helyszínen vagyunk, mondjuk egy szakrálisan áldott helyen (pl. Kárpát-medencében), és ott tudunk olyat, amilyet mondjuk ezer kilométerrel arrébb már nem. Erre egy idegenvezető ismerősöm hívta fel a figyelmemet, hogy ezer kilométerre a Kárpátoktól nem tudott úgy összegezni és gondolkozni a világról, mint – számára – idehaza. Elgondolkodtam, mitől lehet ez? A honvágy, a hazaszeretet lenne a miértek mögött?

Többen átélték már, hogy elutaztak pl. egy távoli országba és ott egyszer csak – valami felől – megvilágosodtak. Úgy érezték akkor, hogy: „igen, emlékszem már… én jártam itt”. Nem vizsgáltam, de biztosra veszem, hogy az Egyiptomba, Ázsiába, Indiába vagy épp Közép-Amerikába (az ősi szakrális helyekre) utazók nagy százaléka ilyen élmény miatt kel útra. Egy hely képes aktivizálni sejtjeink emlékeit, amitől azt érezzük, megtáltosodtunk, vagy egyszerűen csak azt, hogy élünk.

Rájöttem, hogy az energia-térben kell legyen akkor a megoldás. Az agy és azon belül a lélek mágneses elven tanul. Vagyis ha olyan közegben tartózkodsz, ahol az agyhullámok felmágneseződnek, akkor gyorsabb vibráció lép fel a fejben, így a gondolkodásunk „felpörög”. Mondjuk is a pesti utcákon, hogy „fel vagyok pörögve”. Bár ez a pörgés elsősorban a csakráinkra, vagyis energiaközpontjainkra vonatkozik, mégis összefüggés van az agy frekvenciájának gyorsasága és az erőcsokraink forgási sebessége között, de térjünk vissza a tanuláshoz.

Ha megfelelően felmágnesezett térben vagyunk, a mi gondolkodásunk is jobb lesz. Ha pedig olyan földön tesszük ezt, amelyet ezer meg ezer év óta a szellem hordozói laknak, érthető, miért e föld porából nő ki annyi nagydíjjal jutalmazott tudós, és miért itt világosodik meg sok egyszerű halandó.

Szoktuk mondani, hogy „nagy szellemek, ha találkoznak” milyen zseniális ötletek és dolgok születnek. Ez is amiatt lehet, hogy a nagy szellemek, azaz a magasan felizzított lelkek találkozásakor az erőtér nem pusztán összeadódik, hanem hatványozódik, szinergia lép fel.

Már a vállalatirányításban is alkalmazzák a közös ötletelés (idegen szóval brainstorming, ami kb. agyviharzást jelent) gyakorlatát, amikor a közös feladaton dolgozók együtt ötletelnek a minél hatékonyabb és eredetibb megoldások megszületésének érdekében. Itt is az egyéni erőterek összeadódása és hatványozódása a láthatatlan segítség, és persze ettől a cég is nyereségesebb lehet.

A földi átlagos tudatlanság nem kizárólag iskolarendszer kérdése, hanem annál sokkal általánosabb érvényű szempont függvénye: a bolygó rezgésállapotáé, azaz összmágnesességéé.

Ha a bolygónk körül a mágneses rezgés más lenne, az emberek tudatállapota is más lenne, lévén minden ember sejtharmóniában él a bolygó lelkével, amelyen lakik. De térjünk vissza az egyén tanulásához.

Vajon miért van az, hogy kézbe veszünk egy könyvet, tapintjuk, lapozgatjuk, csak úgy nézzük, és anélkül hogy egy sort is elolvasnánk belőle, megismertük annak lelkületét. Vagy hogy van az, hogy egymás szemébe néz két ember, elidőz pár másodpercet a másik közelében (az aurájában) és jobban megismerte a másikat, mint ha fél órát beszélnének az életükről. Az információ energiák áramlása útján közlekedik.

Mindennapi élethelyzetben is találunk még példát. A másik ember mágneses kisugárzására azt mondjuk, hogy szimpatikus vagy unszimpatikus. Persze foghatjuk ilyen-olyan okokra, hogy miért szimpatikus a másik ember, de valójában a lélekből áradó erőtér az, ami számít, és amit tudattalanul is mérlegelünk.

Emberi örökségünk az érzékelés és a mágnesesség, amely a lelkünk sajátja. Szerintem úgy tanulunk, hogy a lelkünk mágnesessége keltette energiaburok eleve mágneses, és az magára, azaz képzeletbeli külső felületére vonzza a tér azonos rezgésű részecskéit, ami lehet tárgyiasult, lehet információszerű, vagy éppen egy másik lélek (azaz személy). Vagyis ha a lelked mágnesességét megváltoztatod, kicserélődik a környezeted. Az emberek, a tárgyak, még az illatok is. Érted már, hogy miért te írod a sorsodat?

Megfigyeltem, hogy olyan emberek, akik energetikai „hangolást” kapnak a lelkükbe (pl. gyógyítás során) napokon belül elhagyják a személyi igazolványukat és a legszemélyesebb irataikat, esetleg az ékszereiket. Mindez azért történhet így, mert a személyiség változik ilyenkor. Vagyis akkor a személyiség mitől is függ? Attól, hogy mi van a névjegyen? Úgy tűnik, nem. Attól, hogy miként rezeg a lelked.

A tanulásunk tehát attól függ, milyen mágneses az erőterünk. Ez függhet az aktuális hangulatunktól, az egészségi állapotunktól, de a környezettől is, ahol vagyunk. Pl. filozófiai művet, amihez magas szellemi vibrációra van szükség, délután, munkából hazafelé lenn a metróban nem lehet írni. Sem a hely, sem a hangulati állapotunk nem megfelelő hozzá. Ilyenkor a lelkünk sem rezeg valami magas hőfokon.

A magyar azzal fejezi ki, amikor túl sok vesz valakit körbe, hogy: „tele vagyok”. De mivel és hol? A fejünk azért fájdul meg ilyenkor, mert az erőterünk „felületén” és benne ott a sok bevonzott információ, és mind a lélekre vár, hogy feldolgozza azt. De a lélek egy pont után nem bírja, és akkor az elakadás miatt nő a nyomás a fejben, amit mi fájdalomként élünk meg. Ekkor a két legrosszabb dolog, amit teszünk: a fájdalomcsillapító és a kávé. Azonban egyik sem hat a lélekre, csak a testre.

Mindezeket olvasva felismerjük-e, hogy mennyire fontos az, hol élünk? A házaink vasbetonból vannak-e vagy téglából avagy fából? Felismerjük-e, hogy tudatunk állapota függ attól is, milyen állapotban vannak a sejtjeink, mivel etetjük szervezetünket, és odafigyelünk-e arra, kik azok a személyek, akiknek hagyjuk, hogy hassanak erőterünkre?

Felismered már, hogy sokkal inkább felelős vagy saját életedért, mint eddig hitted? Az élet egy folyam, amelybe fejest ugrunk, de ha kiszállunk az ősvízből, a gyermekeink úsznak tovább azzal, amit rájuk hagytunk: tudást, felelős szemléletet, bölcsességet.

Azt hiszem, mi az életünk közben tanulunk a legtöbbet, azzal, hogy élünk. Az iskolai tudással csak megismerünk dolgokat, amikkel a földi életen átevezhetünk. Az örök tudást a felmágnesezett lelkünk szedi össze.

Miért van az, hogy amit a diák este megtanul, reggel még levizsgázik belőle, aztán sosem tudja többet? Mert nem az erőterébe került az anyag, vagyis nem lett megtapasztalása, hanem csak a feltudatba „magolta”, ahonnan minden kihullik, kinek előbb, kinek később.

Nos, ez egy végeláthatatlan elmélkedés, amiből most csak ízelítőt meríthettünk. A memória-tabletták és a televízióban látott hamis életképek helyett kívánom mindannyiunknak az Életet, mert az tesz bölccsé, az tesz tudóvá és talán boldoggá is.

A fentebb leírtak még vizsgálódás alatt állnak, de ha valóban így működik a tanulás folyamata, lehet, hogy át kellene alakítani az oktatási rendszereket, hogy hatékonyabbak lehessük vagy legalábbis a lélekhez jobban illeszkedően tanuljunk, amíg áthajózunk ezen a megtestesülésen.