Ha jobban megvizsgáljuk, hogy mi történik velünk egy nap, és nemcsak azt, milyen programokat hajtunk végre, hanem hogy milyen hatások érnek bennünket, érdekes, sőt megdöbbentő felismerésre juthatunk.

Ez a felismerés az, hogy minden előttünk lepergő eseményben tanulság lakozik, vagyis minden látvány, élmény és hatás, ami ér bennünket, tapasztalat lesz és életbölcsesség gazdagító tényezővé válik.

Ezt csak a szemlélődő ember képes így látni, a rohanó, figyelmetlen ember nem látja meg a mélyen húzódó okokat.

Az egész élet egy hömpölygő iskola, olyan, amelyet ha szemlélődve, humorral vegyítve tudunk látni, akkor békében maradunk meg a tanulás folyamatában. Ha indulattal élünk meg valamit, mint oly gyakran, akkor az iskolát magunknak tettük nehézkessé.

Amikor az utcán sétálunk, az elénk táruló látvány, illat, színek és zaj, mind a bennünk épp akkor lezajlódó folyamatokat és lelki állapotot tükrözik. Ha így, éberen élünk, mindennap képesek vagyunk tanulni tudatosan is (lévén a tanulást akkor is végrehajtjuk, ha nem tudatosítjuk, bár lélektapasztalattá csak akkor válik egy helyzet, ha azt tudatosan sikerült megélnünk). Ezen tud segíteni például egy baráti beszélgetés, mert amikor kibeszélünk egy helyzetet, közben automatikusan kioldjuk a tanulság kulcsát. Így tehetjük az „iskolai” élményeket örök életre a lelkünk tapasztalatává.

Az ember, ha markáns egóval építette körbe Isteni lelkét, merevebb a tanulásra, azaz nem szívesen járja az Élet iskoláját. Ezt az iskolát mindannyian járjuk, akár egóval, akár anélkül vagyunk.

Az egótól teljesen letisztult ember, vagyis a lélekből közvetlenül látó ember képes a leggyorsabb, leghatékonyabb és a legkisebb fájdalommal járó tanulás folyamatára.

A tanulás során gyakran üvöltenénk egy helyzet megélésekor. Azt mondják, a szélsőséges magatartás nem túl szociális forma, ám a vulkán sem kérdezi meg a kisvárostól, hogy a láva vajon merre folyjék, ha ő kitörni szándékszik. Vagyis ha feszít belül az erő, engedjük ki mindenképp! Amire viszont odafigyelhetünk az az, hogy akkor épp ki van környezetünkben, vagy hogy mi törik össze épp a kezünkben, mert így elkerülhető az utólagos bocsánatkérések sorozata.

Az iskolát mindennap járjuk. Kollegák, testvérek, boltosok és szomszédok mind-mind tanáraink. Az egyik keveset mond, a másik sokat, a harmadik nyomatékkal üzen, a negyedik simogatva terel. A mód, az eszköz mindig olyan, amivel Isten meg tud szólítani Téged. A lényeg nem a hogyanban van, hanem a terelésben és a tanban.

Így járjuk az Utat nap nap után, ki éberebben, ki vakoskodva.

Szerintem úgy érdemes élni, ha arra törekszünk, hogy megértsük a választ a kérdésre: „Mire tanítasz ma, Istenem?”

Jó utat!