Amikor a lélek haladni kíván saját útján állandóan különböző újabb és újabb tudattartományokba érkezik, ahol mindig van egy gazda, s néha többen is vigyázzák, bírják, tartják azt a helyet. Amikor a lélekutazó beér egy ilyen tudati erőtérbe mindjárt találkozik vagy az őrrel vagy pedig egyből a forrásával. 

Mivel az egy-én tovább akar menni, mert mért is állna meg, így sok esteben szembe kerül a hely gazdájával, hiszen az egy-én nem az ő tervei és elgondolásai szerint van jelen, hanem azért, hogy magával vigyen egy kulcsot, egy tapasztalást egy emléket egy érzést egy bölcsességet..., a jo eset az, amikor a tudás gazdája (főpókja, anyja, hüllője, wincsije bármije) boldogan átad a szellemi vándornak a sajátjából, hiszen neki végtelen van, a vándornak meg csak egy morzsányi minta kell hogy tovább mehessen. A vándor olyan mint a tájfutó, be kell ütni a papirjára a pecséteket, hogy végül a célnál azt elfogadják. Sajnos ezek a szellemi vámszedők elcsúsztak az elvekben és ma leginkább csak harcok árán lehet haladni, vagy úgy ha az ember beépül közéjük. Ezért rohadt meg a szellemi út bárhol is indulnál el, mert mindenhol ott vannak, odaállnak a vámszedők. A gond őket is érinti, mert a vámszedő már rég megrekedt, hiszen energiája arra megy el, hogy őrködjön a tudat régiója felett, ami valójában isten (de ez nem az áhitatos istenhez ragaszkodás) és jelentős gátat szab a vándornak aki pedig haladna a fény felé tovább. Sok vándor, mivel nem elég erős nem tud megvívni egy régió főnökkel (kis diktátorral, szellemileg megrekedt pancserral) és igy megáll az egész teremtés fejlődése. Senkinek sem jó. Sem aki kitalálta, sem aki menne és sem az akire bízták. Mi lehet a megoldás? Végig zakatolni valakinek a régiókon, feltépni a határokat, és a forrásból megújítani az egész tudati teremtést, amiben minden kis diktátor egy csapásra elveszti vélt vagy valós pozícióját. Hát ezért nem mindegy miért harcol a lélek.