Ha a szentlélek kiárad, elszorul a szív. Hirtelen elhagyja az elmét a harag, és elfogja a lelket is a szorítás. Szinte érezni a pillanatban a végítéletet és a megmaradás kegyelmét, de ezt már úgy, hogy a tudatunk biztos önmagunk semmiségében, a végtelen erőbeni semennyi súlyában. De a megmaradás kegyelme a mi szívünkből fakad, nem a szentlélek hozza ránk!

A szentlélek árad, s betölt mindent, ami vagyok. Honnan jön, hova tart - ki tudja? Csak átmos, áthalad a testemen, végigtisztítja minden sejtemet, porcikámat. Ha még fájt valahol, a könnyeimmel mossa le, ha még elakadt valami, a zokogás oldja most fel. De mégis megnyugtat, elcsendesít s megadja a nyugalom érzetét, mint amikor apám mellett ültem, odahaza.

A szentlélek kiáradása nem bántani jön, nem üdvözíteni, csak jön, s kit hogyan talál, úgy ér. Nem méreget, nem dönt, csak árad, betölt mindent, és… végtelenül fáj, hogy nem tudtam szeretni, vagy ha tudtam, lehettem volna még több.

Megadja magát az ember, amikor a szentlélek kiárad, megadja mindenét, és hirtelen minden kötél, amibe kapaszkodott elszakad, és csak az a biztos tudat van a fejében, hogy Isten dönt a sorsáról, s akár ismerte, akár nem, már mindegy. A víz arra viszi majd, amerre akarja, bárhova, bármivé, bárkihez, már nem számít.

A szentlélek kiáradása nem örömujjongás, mert halál övezi a járását. A szentlélek csak beárad hozzánk, és az élettereket önmagával tölti fel. Tudja, hogy eredendően mindenkihez jött, s nem az ő hibája, hogy akit megtalál, az félelmet érez. De aki hagyja magát, s mer a hullámok habján elugrani, azt meghányja-veti talán, de végül átmosva partra helyezi, száraz talajt ad a lába alá. Mert ő is az életet szolgálja.