„Magyar vagyok. Büszkén tekintek át a múltnak tengerén, ahol szemem egekbe nyúló kősziklákat lát, nagy tetteidet bajnok nemzetem.” – ekképpen fogalmaz Petőfi Sándor 1847 telén, de vajon mire utalhatott fiatalon dobogó szíve e sorok papírra vetésekor?

Petőfi emlékezik. Maga előtt lát egy olyan kort, amiben szívesen kalandozik a lelke. Egy boldog időszakot elevenít fel, amikor a magyar teljes pompában élte meg önmaga teljességét, és Szellemében kiteljesedve élt a Földanya hátán.   Mátyás király halála után a hétköznapiságban is megfogható Igazságérzet, valamint a szakrális szellemiséget képviselő Pálos Rend is hanyatlásnak indult, így a kozmikus Szellemiség fokozatosan háttérbe szorult a látható, durvaanyagú világunkból. Emiatt az elmúlt évszázadok során az ész dominanciája mindinkább felülkerekedhetett.   Petőfi emlékezik, s szavaival a jelenébe idéz egy régi múltat, szép emléket; mert nem csak táltosi képesség, hogy az emlékek egy csapásra jelenné tehetők, ugyanis a táltosokról azt tartják, hogy képesek létezni a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt. De ugyanerről a rejtett emlékezőképességről árulkodik József Attila A Dunánál című verse is:

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer évenézem, amit meglátok hirtelen.Egy pillanat s kész az idő egésze,mit száz ezer ős szemlélget velem.

Azt mondják, sírva vigad a magyar. De vajon miért sír, ha már egyszer vigad: Azért, mert nem felejt! Oly ősi az emlékezete azoknak, akik a Szellem hordozóinak tartják magukat, hogy ebbe már minden belefért: a legkönyörtelenebb leszámolástól az apostoli királyaink legcsodálatosabb Fényországáig.   Ahogy Petőfinek, úgy nekünk is van mire emlékeznünk, és az emlékezés során van mivel szembenéznünk. Az évezredes magyar múlt páratlanul dicső, és épp ezért a legtöbb véráldozatot kellett elszenvednie. Sokan vannak idehaza, akik mostanában kezdenek hiterőt gyűjteni ahhoz, hogy szembenézzenek saját múltjukkal, amit ha alaposan megvizsgálnak, felismerik, hogy az ő személyes sorsuk a nemzet sorsa is egyben. Az emlékezés útja cseppet sem könnyű, mert végeláthatatlan átkok és tragédiák sorába ütközhetünk.   A képzeletbeli felszakadt sebek érzékelése sokakban indulatot ébreszthet, és harc által kívánnak elégtételt venni bármin és bárkin, akire a múltbéli okot rá lehet még vetíteni, pedig a megváltásunkhoz, a múlt kitisztázásához alapvetően az önuralmunkra van szükség. Alig száz évvel Petőfi után, a már idézett másik költő óriás, József Attila ugyanerre szólítja fel kortársait:

A harcot, amelyet őseink vívtak,békévé oldja az emlékezéss rendezni végre közös dolgainkat,ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Immár két költő, két évszázad két példáján át láthatjuk, hogy az emlékezés mily fontos üzenete volt a költőknek. A jó költők mindig a néplélek hangján szólnak.   Az emlékezés fontosságán túl ismerkedjünk meg olyan kevésbé nyilvánvaló ismeretekkel, amelyek az emlékekkel vannak összefüggésben.    Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem csak a két szemünkkel látott fizikai világ létezik, hanem „efölött” egy finomanyagi világ is, amit gyakran túlvilágnak nevezünk. A két világ ismeretét gazdagon őrzi mese és mondavilágunk.   Miért fontos mindezt tudnunk? Azért, mert a szellemiség sohasem a látható világunk szülötte, így mindaz, amire oly csodálattal nézünk fel akár költészetben, akár építészetben, akár zenében, akár festészetben, az nem más, mint a Szellem megjelenése egy műalkotásban. De ez a megcsodált Szellemiség nem evilágból ered, hanem a „magasból” meríti forrását.   Nézzük meg egy másik oldalról ezt a túlvilágot. Minden, amit gondolsz, minden, amit teszel megvalósul, és visszajön hozzád, mint a bumeráng, és semmit de semmit nem lehet eltörölni, csak jóvátenni! Hiszen a látható világban kimondott összes gondolatod testet ölt a szellemvilágban, és ha elég sokat gondolsz ugyanarra, akkor előbb-utóbb a fizikai szemed előtt is megvalósul gondolatod. Ha haraggal gondoltál, a harag jön veled szembe, ha építő terveken gondolkodtál, az álom beteljesedése lehet ’jutalmad’. Próbáld ki, de tudd, hogy mindaz, amit láthatatlanul gondolsz, szembe jöhet veled a látható világban.   Ha a történelmet vizsgáljuk, ott összetettebb helyzettel találkozhatunk. A történelmi események mögött mindig sok ember akarata húzódik meg. Ha háború dúl a világban, akkor sok ember lelke háborog. Ha béke van, az emberek lelkében is rend van. Ismerd fel, hogy a gondolataid és abból eredően a döntéseid alapvetően befolyásolják az életed és mindenkori helyzeted, illetve továbbmenve a gondolataid így befolyásolják a nemzet sorsát is.  

Sok ember nem ismerte még fel ezt az egyszerű törvényt. Így az ő esetleges negatív gondolataik sajnos ártani képesek annak a közös ügynek, amiről ha tudomásuk lenne, bizonyára nem tennék.   A negatív gondolatból születő ártó cselekedetet két módon válthatjuk meg: ha minél több ismerősnek megtanítjuk az imént említett kozmikus törvényt, illetve ha jót teszünk, mivel a jótettnek a visszahatása is jó lesz majd.   A magyar történelemben gyakran jelentek meg olyan gondolkodók, aki tudatosan ártottak a szellemi nemzettestnek. Az ítélkezés helyett a fent már megismert módokon célszerű tevékenykednünk. Csak a lelkünkben megteremtett Fény az, amely képes átnemesíteni a múltunkra rakódott sötétséget.   Ezért fontos a higgadt emlékezés, amely rendkívül komoly belső erőpróbát követel az embertől. Hiszen amikor szemünk előtt felsejlik egy lehetséges ok, hogy egy korábbi időben hogyan és miért alakult úgy a nemzet sorsa ahogy, az előtörő indulatot meg kell fékezzük, mert ha ma kiadjuk, akkor ezt a világot is ugyanolyan sötétté fertőzzük, mint azt a múltbelit, amit épp tisztába kívánunk tenni. Itt lép be a felelősségtudatunk, hiszen ha az emlékezésünk olyan múltat bolygat meg, amelyet szabadjára engedve tisztátalanul adunk át a gyermekeinknek, akkor hogyan születhet bennük új élet, mikor a múlt keserves fájdalmán kell nekik is felnevelkedniük?   A megbocsátás nem vak cselekvés vagy egy hirtelen kimondott szó. A megbocsátás csak akkor történhet meg, ha pontosan és tisztán látjuk a múltat, a tetteket amelyek megtörténtek, és erő lakozik a szívünkben arra, hogy ne ítéljünk.   Minden népnek megvan a maga sorsa, olyan amilyet önmagának írt. A sorsot mindenkor a saját döntéseink írják. Ugyanez igaz kicsiben és a nemzet életében is. A teremtéstörvények ismeretében képtelenség az, hogy mást arassunk le, mint amit elvetettünk, még akkor is, ha közben évszázadok teltek el.    Az utóbbi években mind többen és többen érdeklődnek az eredetünk és valós történelmünk iránt. Ez a nemzet néplelkének hangjára adott felelet.   A múlt kutatására mindenki képes, nem kell történésznek, sem könyvmolynak lenni, csak egyszerűen fel kell ismerni az adottságainkat. Ezt világítanám meg a továbbiakban.
Az ember három részből áll. Van szelleme, lelke és fizikai teste. Az ember szelleme tiszta Isteni minőség, abban találjuk a szikrát, az éltető fényünk forrását. A lelkünk hordozza - hozzáférés útján - a szellemet, és a földi életünk eseményeinek megélését köszönhetjük neki.   A test e világ porából fejlődik ki, és ebben a világban hagyjuk, amikor a halál után majd a lélek visszatér „égi” hazájába.   Éppen ez a por az, ami a továbbiak megértéséhez most kell nekünk. A magyar emberek teste a Kárpát-medence porából fejlődik ki. Ha az édesanyánk hazai élelmet vett magához és itteni vizet ivott, akkor a testünk hamisítatlan megtestesülése lett a Kárpát hazának, tehát az itteni információt hordozza, és ehhez briliáns ékszerként csatlakozott a szellemünk.   Az így összeállt ’teremtés koronájában’ benne rejlő lehetőséget így fogalmazza meg az új-zélandi maori őslakosok egyik költeményének utolsó sora: /Az én törvényem – Ford.: Szabó Virág 2002./

A Szellemed az urad, a tested gyenge szolga,Benned a lehetőség, az út az örök jóra.

Tudatosítsuk tehát magunkban, hogy a testünk a Kárpát-medence porával azonos. Energetikai szinten azt is mondhatnánk, hogy egy a rezgése vele. Ha például jó- vagy kényszerű sorsunk egy messzi országba szólít, ezért vágyunk ide haza, és ezért alakul ki bennünk a hazaszeretet érzete, mert aki ezen föld porából született, annak ’a nagyvilágon e kívül nincsen számára hely’!   Ha azt gondoljuk, hogy a testünk csak a miénk, akkor gondoljuk ezt egy kicsit tovább. Ismerjük fel, hogy nemcsak a mi testünk, hanem a szomszédé is e föld porából született, sőt az ország másik végén élőé is. Mind ahányan vagyunk, egyetlen föld ősrégi porából születtünk, tehát ennek tudatában felismerhetjük, hogy EGY a nemzetünk teste!  Ezt a közös testet, a megannyi bennünk lakó egyéni szellem ékesíti, ezáltal élteti, emeli és isteni minőségűvé teheti. Így lehet a hazát földi Paradicsommá változtatni!   Úgy alakíthatunk egységet Kárpát hazánkban, ha felismerjük ezt a fizikai tényt, hogy Egy föld porából vagyunk, egy rezgésen élünk, egy a sorsunk és egy a néplelkünk. Bár ez utóbbi közös szellemiséget takar, nem pedig közös földi hazát, mert a néplélek azokat köti össze, akik közös nemzeti célért dolgoznak. Így lehetséges az, hogy például az indiánok és a magyarok között megannyi közös vonás lelhető fel, de ugyanígy a sumérekkel, az ujgurokkal, a keltákkal, a japánokkal stb. kapcsolatos rokonságelméletek hátterében is részben ez áll.   Miért fontos a por és a test az emlékezéshez? Ismerjünk meg egy új fogalmat: génemlékezet vagy sejtemlékezet. Erre egy új tudomány épülhet a jövőben, ám az alapjait saját magunkon ismerhetjük ki. Az emberi test „pora” kristályszerkezetű, amely információ tárolására alkalmas. Sőt, nemcsak alkalmas, hanem információt, azaz emlékeket tárol. Olyan régi emléket, amilyen régi a föld pora, ahonnan a testünk vétetett. S mivel a Kárpát haza a világ egyik legősibb településeinek a helyszíne, amely korban messze megelőzi a legutóbbi jégkorszakot is, így elmondható, hogy az itt született emberek ősrégi emlékeket hordoznak testükben.  

Ha a számítástechnikában a szilícium csodákat képes művelni, akkor a szellemünk is képes a génjeinkben hordozott emlékeket - nem technikai (!), hanem természetes úton megszólaltatni. A tudás benned van! Akiknek egy komoly öntisztítás után sikerül saját őstárukhoz hozzáférni, belépnek a magyar ősemlékezet birodalmába, ahol nem az a nagyszerű, hogy a világtörténelem minden részletét meg lehet ismerni, hanem, hogy a történelem élővé tehető a mában. Az emlékek a szellem működése által a jelenkorba kerülnek, és az elfeledett múlt immár elevenen tanít, hogy sohase felejtsük, kik vagyunk és honnan jöttünk; így nyerve felismerést arra, hogy merre menjünk tovább.   Azok képesek felismerni a magasabb szintű kozmikus egységet, akik oly mértékben leépítették az egójukat, hogy már a saját Szellemük vezetése alatt állnak. Ez a megvilágosodás pontja is egyben, amikor a Szellem kiszabadul tér-időbe zárt fogságából. Akiket a Szellem vezet, azokat immár egy sors köti össze, eggyé forr az erejük, együtt néznek szembe a múlt emlékeivel, és együtt gyógyítják be a nemzettest évezredes sebeit a magyar őrszellemek vezetése által.   A magyarság jelenkori sorsa a múltjának megismerésében és felismerésében áll, ám ehhez komoly önvizsgálatot kell tartanunk. Csak az alapos, alázatos és Istennel közösen végzett önvizsgálat hozhat szívünkbe hiterőt, olyat aminek kapcsán képesek lehetünk felismerni, mit jelentett a hun Atilla vagy Hunyadi Mátyás megtestesülése ennek a világnak.   Kívánom, legyen erőd szembenézni önmagad hétköznapi világával, mert akkor az azonosság törvénye miatt egyszerre nézel szembe az egész világ történelmével is. Ha lelkedet megtisztítod, a magyarság múltja is kitisztul. Magadért küzdesz, de közben nemzeted teszed szabaddá.   Szerencsére ciklikusan, – úgy ötszáz évente – olyan csoda történik itt a Kárpát-medencében, aminek kapcsán a Szellem újra szabaddá válik, azaz újra feláll az összekötő életfa Isten és Ember között. Hiszem, hogy újra ilyen korszakot írunk ma is. Éljünk a lehetőséggel!